Tisztelt Ütő Gusztáv, kedves Guszti,
ezúton köszönjük reflexiódat a Magma - Kortárs Művészeti Kiállítótérben látható, általad provokatívnak minősített kiállítás kapcsán.
A provokáció, mint meghatározás, akár hízelgő is lehetne, mert mint jól tudjuk, a gondolkodást provokáló idea a kortárs művészetben a lehetséges legnagyobb áldás –olyan ez a tudásért szomjazó embernek, mint gyíknak a napfény. Leveledben nyilvánvalóan a provokációnak nem erről a fajtájáról esik szó, hanem annak pejoratív, destruktív és egyenesen sértő vetületét elemzed. A félreértést tisztázandó szeretném leszögezni, hogy a bántó provokálás egyáltalán nem állt szándékunkban. Ezt a magatartást meghagyjuk azoknak, akik (a mindenkori magyarság soraiban is) a gyűlölködésből próbálnak erényt és hatalmat kovácsolni. A provokáció szó gondolatébresztő vonatkozása az egyedüli, e kiállítás során is, ami releváns számunkra.
Politikai kiállításról lévén szó, többek között a szélsőségekkel foglalkoztunk, hogy csak az egyik legaktuálisabb és legakuttabb jelenséget említsem. Módszerünk szerint ezt a szituációt úgy tudjuk a leghatékonyabban megfogni, értelmezni, ha esetenként belemegyünk a játékba, magunk is úgy teszünk, mintha ennek a rendszernek a részesei lennénk, tovább analizálunk. Így válaszaink direkt módon, e specifikus kontextus kellős közepéről törnek a felszínre.
Első ránézésre nincs sok különbség egy politikai célból kisajátított jelkép használatának módja és egy általunk bemutatott munka közt. Pont azért, mert frontálisan, a maga nyers mivoltában, minimális absztraháció végrehajtásával, direkt módon működik. Mi banálisan írjuk fel kommentjeinket egy, a mindenkori politika által mesterségesen létrehozott konstrukció, idea margójára, hasonló nyelvezetet alkalmazva, mint azt maga a politikai hatalom is teszi. Hiszen a kiállítás számunkra föként erről szól. A nemzet széthúzásáról egy közös Szent Korona alatt, a szólás és sajtószabadság diktatórikus korlátozásáról, a kultúra archaizálásáról és cenzúrázásáról. Nem egy politikai párt, hanem az összes politikai párt ellenében.
Szlovákiai magyarként volt alkalmam megtapasztalni a melldöngető (magyar vagy szlovák) nacionalizmus káros hatását a társadalom egészére. Amíg e nacionalista erőket sikerül kordában tartania egy adott politikai hatalomnak, addig a társadalom egységes tud maradni. Amint a nacionalizmus válik a hatalom vesszőparipájává, elszabadul a pokol, megjelenik a társadalmon belüli megosztottság, a gyűlölködés.
A szlovákiai kisebbség és többség lassan kezdi megérteni, hogy az ódivatú nacionalizmus nem járható út. Egy ember egy másik embertől nem a nemzetisége miatt lesz több vagy kevesebb.
Üdvözlettel,
Farkas Roland
----
kedves Ütő Gusztáv,
a magma kortárs művészeti kiállítótér felkért engem egy három egymást követő kiállításból álló esemény megszervezésére. rövid vívódás után vállaltam a kurátori szerepet és egy pfz kiállítás megszervezését értsd. piros -fehér-zöld.
(ez a kiállítás a következő képpen nézett volna ki: PIROS - a rendszerváltozás utáni politikai művészet magyarországon, FEHÉR - az eu-s csatlakozás utáni gyors, politikai hangvételű művészeti reakciók magyarországról, ZÖLD - kerekasztal-beszélgetések, workshopok, amelyeknek témája a magyar művészet lehetséges irányainak feltérképezése, megtervezése, egyfajta jövőbelátás lett volna. a többtucat meghívott kiállító utazásához és ellátásához, a műtárgyak szállításához és a kiállítás egyéb költségeihez számításaink szerint a minimálisan szükséges költségvetés 1.800.000 forint lett volna - így adtuk be a magmával közösen a pályázatot az nka-hoz.) az NKA döntésének eredménye lett a 300.000 forint támogatottságú felkarolandó-felejthető-felejtendő kiállítás.
ahogy a büdzsé egy kiállításra zsugorodott, úgy indult sűrűsödésnek a téma is. én művészként és nem kurátorként kezdtem el szemlélni azt a lehetséges módszert, hogy egy csoportdinamika miként tud felépíteni egy valós problémából (az anyaországban történő nemzeti jelképek kisajátítása, a pfz elbitorlása...stb.) építkezve olyan fikciót, ami magán hordozza az összes nemzeti önazonosuláshoz szükséges jelet úgy, hogy közben nem válik önmaga karikatúrájává, hanem több irányú kérdéseket tesz fel, és halmozott problémákat feszeget. innentől kezdve az öt művész (kurátor, vagy mondhatjuk szócső nélkül) azon dolgozott, hogy egy reális anyaországi kép transzformálódjon át vélt-valós akkut szindrómává. nem politikai párt/pártok ellen demonstrálunk, hanem egy fagyasztóan aggasztó jelent festünk a falra, a jövő lehetséges módozatainak megkérdőjelezésével. láttatjuk azon fájdalmas pontokat, amelyek újratárgyalása nélkül a történések a nemzeti vonal elpirosfehérzöldesedéséhez vezethetnek.
fájó volt kedves (Ü.G.), hogy három nap alatt háromszor változtattad meg a véleményedet a kiállításunkat illetően. fájó volt továbbá az is, hogy a sokat idézett leveledben(kirohanásodban) mellőzted a hozzád méltó szakmai kifogásokat. pusztán sértettségből, indulatból fakadóan róttál sorokat, mintegy vészhírnökként mutatva a fenyegető veszélyre. nos itt nincs semmilyen veszély. ez a kiállítás nem veszélyes. a művészeti produktum soha sem veszélyes, maximum tilos. mi nem a művészi szabadság zászlaja alatt lengetjük a pirosfehérzöldet, hanem magyarországot és a magyarokat szerető művészekként.
horvathtibor
---
Tisztelt Olvasó,
ezt a szöveget azért írom, mert úgy érzem árnyalnom kell Ütő Gusztáv Munkácsy-díjas sepsiszentgyörgyi képzőművész véleményét, melyet az ugyancsak sepsiszentgyörgyi MAGMA kortárs kiállítótérben megrendezett Felkarolandó, Felejthető, Felejtendő című kiállítással kapcsolatban írt, 2010 december elején.
Az alábbi írás értelmezéséhez szükséges ismerni a fent említett szöveget, és a szövegben említett kiállítást.
Továbbá ezen két dolog ismerete nélkül a három dologgal kapcsolatos véleményformálás értelmetlen és alaptalan.
Először is a kiállítást nem nyitotta meg senki, egy performansz, vagyis előadás zajlott a megnyitó helyett, melyben a két említett színművész ugyanolyan szerepet játszott mint az öt díjazott kiállító, kik közé én is tartozom.
Másodszor lehet, hogy lényegtelen apróság, de szerintem nem az, személy szerint még nem végeztem el az egyetemet, melyen intermédia szakra járok, ellenben a többiekkel akik már végeztek ugyan, de nem mindenki az intermédia szakon, és nem azon az egyetemen.
A "baj" szerintem ott kezdődött, hogy a MAGMA által szervezett szakmai beszélgetésen, Ütő úr egy-két mondattal az ott jelenlevők szemében pillanatok alatt lerombolta a projektet azzal, hogy a fiktív, utópisztikus burkot figyelmenkívül hagyva, a kiállítás összes elemét úgy tárgyalta mint a mi alkotásainkat. Olyan - egyébként mint később kiderült részben hiányos - információkkal rendelkezett, - a katalógus lektorálása, és személyes beszélgetések miatt - melyeknek birtokába csak a megnyitó után kerülhetett volna az érdeklődő.
Ennek a projektnek szüksége van a keretére, a Nemzeti Művészeti Alapítványra, a honlapjára www.nmalapitvany.tk, a fiktív szövegeire, mert csak ezekkel együtt lesznek a kiállított tárgyak relevánsak, fiktívek, melyek ezáltal nem lehetnek sértők, mert idézetek egy (még) nem létező világból.
Ha nem projektként tekintek a kiállításra, csak a kiállított tárgyakra fókuszálok, őszintén szólva akkor engem is egy két dolog vérig sért, és felháborít!
Számomra a szakmai beszélgetés értelmét vesztette, mikor Ütő úr a kiállítás minőségjelzőjeként a "lúdfing" kifejezést használta, összehasonlítva értelmetlenül és lekicsinylően, Pinczehelyi Sándor egy alkotói korszakának alkotásait, kiállítását, a kiállított műveinkkel, és a kiállítással. Ezt kimondottan rosszindulatú, agresszív, előítéletekkel átitatott támadásnak éreztem, érzem.
Nevezhetném provokációnak is, de nem teszem, meghagyom ezt a szót a valamikori Államvédelmi Hatóság és a Departamentul Securităţii statului ügynökeinek munkamódszerére, és utódaik mai hasonló tetteire.
A kérdésekre és válaszokra melyek szóbakerülnek a szövegben, nem térnék ki, ugyanis az ott készült kép és hangfelvételből kiderül, sarkított egyoldalú szemszögből vannak felemlegetve. Márpedig egy ilyen támadó jellegű írásban minden apró részletnek jelentősége van, ha tényként szeretnénk tárgyalni valóságban megtörtént eseményeket, párbeszédeket.
Nem csodálkozom a kialakult említett "skizofrén" helyzeten, ugyan mit lehet elvárni egy olyan szituációban, melyben sarokba szorítják az embert, ahol pillanatok alatt lerombolják azt amit hatványozottan több idő alatt épített fel.
Ez a kiállítás szerintem egy utópisztikus jövőt vetít a látogatói elé, nem foglal állást, nem provokál, nem sérteget.
Gondolatébresztő. Megértéséhez türelem, nyitottság, odafigyelés, intelligencia szükségeltetik.
A kiállítás szerintem nem egy megcélzott befogadóréteghez szól, hanem minden emberhez a világon, akinek egy kis fogalma van arról mi az az esélyegyenlőtlenség, nacionalizmus, diktatúra, cenzúra, fasizmus, és ezek a történelemben felismerhető, és a jelenben is megfigyelhető megtestesüléseiről.
A világ bármely nemzetének nemzeti szimbólumai az aktuális politikai hatalom eszközévé, játékszerévé válva, olyan "torzult" jelentéseket vehetnek fel, melyek nem méltók az eredetileg általuk hordozott eszméhez, és a múltban betöltött funkciójukhoz. A Felkarolandó, Felejthető, Felejtendő kiállítás, a szélsőségek körbejárásával pont erre figyelmeztet, erre hívja fel a figyelmet.
Végezetül, egy kiegészített közhellyel zárnám soraim.
Nem hiszek az ember tévedhetetlenségében, és az állami díjak mindenre feljogosító hatalmában.
Tisztelettel:
Radics Márk
---
Tisztelt SYLVA olvasó!
Ütő Gusztáv december elején a SYLVA levelezőlistán megjelent, Magma-béli kiállításunk kritikájához szeretnék néhány meglátást hozzáfűzni.
Szomorúan tapasztaltam, hogy a kiállítást annak megnyitása előtt Ütő Gusztáv már lúdfingnak titulálta, az azt megelőző artist talk keretein belül. Kérdéseire válaszadásunk ködössége abból fakadt, hogy a kiállítást bevezető performanszot nem akartuk senki tudtára hozni a kiállításon közreműködők és a beavatottakon kívül. Azt gondolom ezen mozzanat szerves része volt a kiállításnak. Ez, illetve, hogy maga a projekt egésze a mű, oldozza fel a kiállított anyagot az alól a vád alól, hogy a kiállítók eredeti jelentésükből kiforgatják és egyirányúan értelmezik nemzeti szimbólumainkat, mint ahogy azt a művész kritikájában a művészi szabadság eltorzulásaként értelmezi.
Először is, a projekt a hazánkban tapasztalható nemzeti jelképeinket önkényesen kisajátító, csakis magukat magyarnak valló szélsőségek megnyilvánulásaitól hangos és az ország egészét átitató mesterségesen túlfűtött és átértelmezett nemzettudatra és jelképrendszerre reflektál. Ami torz és mégis teljes szabadsággal űzi oly sok honpolgár, az ez, és nem a mi megnyilvánulásunk, ami reagál erre.
A projekt keretét az általunk létrehozott alapítvány és az általa kiírt pályázat adja. Ezen kondíciók nélkül a kiállított anyag értelmezése számomra is torz és felháborító irányokat venne. A pályázat kiírásában, megjelenésében, szövegezésében és feltételeiben is megszólalásig hasonlít egy, akár a valóságban is létező pályázat kiírásához vagy intézményhez. A létrehozott pályázatkiíró számomra egy olyan fikció, ami megjelenésében szinte teljesen valósághűre sikerült. A pályázatra beérkezett munkák egy része csakis úgy jöhetett létre, hogy magunkává tettük a kiállítás címeként használt FFF kategóriákat és e kereteken belül csoportosítottuk, és cenzúráztuk az alkotásokat. Ezen keretek megteremtése nélkül én személy szerint nem vettem volna részt a kiállításon.
Így viszont egy komplett és sokrétű utópiát manifesztál a kiállítás, a katalógus és az alapítvány honlapja, aminek gondolati felépítése és létrehozása nem egyenlő néhány a galériában belógatott képpel, fotóval vagy objekttel. Ebből kifolyólag a lúdfingos megállapítás enyhén szólva helytelen és elhamarkodott kifejezés projektünkre nézve.
A pontosításnak e tekintetben nincs sok jelentősége, de azért megjegyzem, én a budapesti MKE Intermédia tanszékén egyáltalán nem voltam hallgató, a diplomám ugyanezen egyetem képgrafika szakán szereztem.
Üdvözlettel:
Antal Balázs
---
A "kommunizmus"ban, mikor nyilvánvaló volt hogy mi a rossz, tartani kellett a mohó hatalomnak a láncot keményen.
A kapitalizmusban, mikor nyilvánvaló, hogy mindenki mohó lett, a hatalom akár lazán el is engedhetné dögeit…ugyse tudnak hová szarni…mert megváltozott…egy a világ.
És a baj természetesen itt kezdődne, mert már régóta az a kérdés, hogy az “olyan szintű” szabadság végre egyenlőséggé, testvériséggé “torzulhasson” az egész világon.
A költségek ténye valóban nem elhanyagolható szempont, főleg a “nagyonjóléti” válságban.
De mégse itt kezdődik..!
mert még mindig ott tartunk, hogy vannak, akik nosztalgikus érzelmekkel gondolnak a nemzetre, régmúlt tiltottságukra, régmúlt hőstetteikre, régmúlt tűrtségükre, régmúlt fiatalságukra, egy elmúlt korra,…támogatott öregségüket féltve,
és vannak akik ezt kihasználva ebből fonnák saját kezükbe a pórázt…
és ami a rosszabb, hogy még mindig ott tartunk, hogy vannak, akik túlfűtött, irreális, radikális, agresszív érzelmekkel gondolnak a nemzetre, ebben a mocsárban élik ki vélt szabadságukat, képzelt egyenlőségüket, hazug testvériségüket,
és vannak akik ezt ocsmány módon kihasználva ebből fonják saját kezükbe a pórázt…
A Munkácsy Díjat nem nagyapáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön
Olcsó hiúságnak híg a levele alapon.
FFF: Fehér Fehér Fehér zászló.
Mécs Miklós, avant gárdista, (ArtisT alk.)
Alondon, Apárizs, Amoszkva, Atel-Aviv, Abukarest,
Sepsiateistagyörgy
Nagyanyaország
tisztelettel:
http://nmalapitvany.tk